Bizonyos időközönként az alkotmánybíróságok, a legfelsőbb bíróságok és a nemzetközi joghatóságok (pl. EJEB, EUB) olyan ítéleteket hoznak, amelyek felkeltik a nyilvánosság figyelmét, ami különleges helyzetet teremt a bírák napi tevékenységének jogtechnikai jellegéhez képest, amely általában kevésbé vonzó az egy adott kérdés iránt közvetlenül nem érdeklődő egyének számára.
Amikor ilyen ügyek merülnek fel, mint például az Alkotmánybíróság No. 2/2024-es határozata, általában három fő elemre összpontosul a jogi vita: (i) a határozat kibocsátójára, (ii) az indokolás megalapozottságára és jogi érvényességére, valamint (iii) a hatásokra. Az elemzés kiindulópontjai változatosak és változatosnak kell lenniük, különösen, ha érveket keresünk a következtetés levonásához, nem pedig érveket egy már az érvelés kialakítása előtt elfogadott következtetés alátámasztására.
Az Alkotmánybíróság konkrétan az Alkotmánybíróság határozatának No. 2/2024-es ítéletének konkrét kontextusában az alapvető kérdés, amelyre alkotmányjogi érvekkel kell választ adni, a következő: miért nem indulhat egy bizonyos állampolgár a 2024-es elnökválasztáson? A válaszadás elsődleges felelőssége az Alkotmánybíróságot terheli, és az egyes személyek mérlegelési jogkörében marad annak megítélése, hogy az érvek meggyőzőek-e vagy sem. Ez az értékelés azonban attól is függ, hogy milyen szempontból vizsgálja a Határozat No. 2/2024-re vonatkozó olvasatokat, amelyek közül az egyik az alkotmányos demokrácia.
Az alábbiakban bemutatásra kerülő gondolatok nem jogi elemzést jelentenek, hanem néhány, az alkotmányjogi fogalmakon alapuló megfontolást, amelyeket a szakzsargont elkerülve igyekszem bemutatni, azzal a szándékkal, hogy gondolkodásra hívjam fel a figyelmet, és remélem, hogy hasznosak lehetnek a téma iránt érdeklődők számára.
Az Alkotmánybíróság határozata, No. 2/2024, egy olyan érvelést fogalmaz meg, amely az alkotmányos rend védelmének végső mozgatórugójaként végső beavatkozásra vonatkozik. Az Alkotmánybíróság által fenntartott számos megfontolás magyarázza azokat az alapelveket, amelyek közösségünk szerveződését szabályozzák. Ezek nem filozófiai eszmék, hanem az Alkotmány szövegébe foglalva jogi normák, azaz kötelező magatartási szabályok. Az Alkotmány számos szabályának sajátossága, hogy kezdetben homályosnak tűnhetnek, mivel tartalmuk (azaz a követendő magatartás) nem nyilvánvaló a szöveg első olvasásakor, hanem kiterjedt értelmezési folyamatot igényel. Az ilyen típusú normákat általános jogelveknek nevezzük: ezek továbbra is kötelező szabályokról van szó, de egy megkülönböztető elemet tartalmaznak – az általános jogelvek egy elérendő célt vagy egy védendő értéket jelölnek meg, és nem írnak elő konkrét megoldást egy adott esetben. Amikor a román alkotmány 1. cikkének (3) bekezdésében kimondja, hogy ‘Románia jogállam’, akkor az alaptörvény nem csupán a román államot írja le, hanem konkrét magatartást ír elő (pl. a jogállamban kötelező az alkotmány elsőbbségének betartása, az alapvető jogok tiszteletben tartása, az önkény hatalmának világos és kiszámítható törvényekkel való korlátozása). Ezek a premisszák a román alkotmány 1. cikkének (4) bekezdésében kifejezetten említett alkotmányos demokrácia fogalmára is érvényesek.
Az alkotmányos demokrácia azt a rendszert jelöli, amelyen belül a hatalmat ebben a közösségben gyakorolják. Ez egy olyan rendszer, amelyben a hatalom a népé, de az alkotmány által meghatározott jogi keretek között, és általában közvetett módon, képviseleti szerveken keresztül gyakorolják. Az Alkotmány felsőbbrendűségének garantálójaként az Alkotmánybíróság feladata ennek a rendszernek a védelme. A rendszer védelme nem öncélú: az alkotmányos demokrácia rendszere az emberi szabadság és méltóság védelmére jött létre. A jogban a demokrácia fogalma nem csupán az állampolgárok választási folyamatban való részvételére utal, hanem magában foglalja ‘az emberi lét alapvető tiszteletben tartását és a jogállamiságot’ is. Minden olyan cselekedet, amely aláássa az emberi méltóságot, antidemokratikus cselekedetnek minősül.
Az alaptörvényekben foglalt normák alapján, különösen azok alapján, amelyek jogelvek formájában jelennek meg, minden alkotmánybíróság kifejlesztett egy fogalmi arzenált, amely lehetővé teszi számukra, hogy beavatkozzanak és reagáljanak a felmerülő összetettebb kérdésekre. Figyelemre méltó döntés a német szövetségi alkotmánybíróság Weiss-határozata, amelyben az alkotmánybíróság az alkotmányos rend védelmében az Európai Unió Bíróságának egy ítéletét Németországban belül alkalmazhatatlannak nyilvánította, ami abban a pillanatban jelentős hatást gyakorolt a jogi szférára.
Az alkotmánybíróság innovatív, elsősorban alapelveken alapuló, kiszámíthatatlan hatású érvelés alkalmazása, amely a jövőben bizonyos stabilitásra szert tett szabályokat és gyakorlatokat kérdőjelezhet meg, csak szélsőséges esetben, amikor a joghatóság által védeni kívánt értéket valós veszély fenyegeti, nagyon pontos céllal, az arányosság betartásával és erős érvekkel.
Az ítélet sz. 2/2024-ből olvasható, hogy az alkotmánybíráskodás szükségét érezte, hogy beavatkozzon az alkotmányos demokrácia védelmében, konkrétan annak védelme érdekében, ami korábban úgynevezett, mint a hatalomgyakorlás megszervezésének rendszere, mivel ez a rendszer az Alkotmányban felvázolt szabályokból ered. Ha ez a cél, akkor jogosnak tűnik.
Ugyanakkor igaz az is, hogy legalább három szempont megkérdőjelezi az alkalmazott mechanizmus megalapozottságát.
Az első a nyilvánvaló a választhatósági feltételek tág értelmezése. Egy alapjoghoz (a választáshoz való joghoz) fűzött bármilyen feltételt megszorítóan kell értelmezni, mivel az alapjogok kérdésében a szabály a jog elismerése, nem pedig annak feltételhez kötése. Még ha el is fogadnánk, hogy az Alkotmánybíróság által implicit módon levezetett feltételnek van alkotmányos rögzítése, a Románia elnöke esetében a hűségesküt szabályozó normára való hivatkozás túlságosan távolinak tűnik. Sokkal erősebb indoklást lehetett volna találni mind a román alkotmányban, mind az EJEB kiterjedt joggyakorlatában, amely hangsúlyozza, hogy a választási részvételhez való jog nem korlátlan. Mindenesetre az alkotmányos demokrácia védelmében nem lehet önkényes intézkedésekhez folyamodni: bizonyítani kell, hogy a gyakorolt hatalom (függetlenül annak céljától) maga is jogi normák által keretezett.
A második szempont az Alkotmánybíróság hatáskörének kiterjesztésével kapcsolatos. A legfelsőbb bíróságok között természetes tendencia, hogy – nyíltan vagy finoman – kiterjesztik hatásköreiket, beleértve mind az alkotmánybíróságokat, mind az Európai Unió Bíróságát. A kiindulópont azonban az, hogy a kompetenciát korlátozni kell, nem pedig bővíteni. Az Alkotmány 146. cikkének f) pontjának rendelkezései (a CCR hatáskörének alapja) a következőket írják elő: a Bíróság ‘biztosítja az elnökválasztási eljárás betartását’. Úgy tűnik, hogy a ‘biztosítja’ igét nem önkényesen választotta az alkotmányos jogalkotó. Ebből az Alkotmánybíróságnak az elnökválasztási folyamatba való potenciális beavatkozásának implicit korlátozására lehet következtetni. Az Alkotmánybíróságnak azt kell felügyelnie, hogy a demokratikus játék az alkotmányos szabályok szerint zajlik-e, és tartózkodnia kell attól, hogy a játék során új szabályokat dolgozzon ki.
Ha az Alkotmánybíróság döntésének megfontolásai mögött a választási részvétel törvényi keretbe foglalásának gondolata áll, és ha a Bíróság kiterjeszti hatáskörét a jelölt konkrét cselekedeteinek elemzésére, akkor a Bíróságnak magának is az alkotmányos szinten meghatározott szabályok szerint kell eljárnia. Még az alkotmányos rend védelmének céljával sem helyezheti magát a Bíróság ezen az alkotmányos kereten kívülre. Még ha a jogalkotó nem is irányzott elő kontradiktórius eljárást (pl. a jelöltnek a benyújtott panasszal kapcsolatos magyarázkodás lehetőségét a bíróság előtt), az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlata azt jelezte, hogy az ilyen típusú eljáráson belül a védelemhez való jognak elsőbbséget kell adni.
Az alkotmányos demokrácia szemszögéből értelmezve az Alkotmánybírósági Határozat sz. 2/2024 nem csupán a legitim célt igazolja, amelyet bármely alkotmánybíráskodás követhet, mint az Alkotmány elsőbbségének biztosítéka, hanem az alkotmányos demokrácia alapján kifejtett alapvető értékek védelmét is. Mindazonáltal az alkalmazott eszközök különböző szempontokból kritikával illethetők. A vitára felhozható jogi érveken túlmenően felmerül a kérdés, hogy az Alkotmánybíróság által az alkotmányos demokráciát érintő veszély valóban olyan nagy-e, hogy az alapvető alkotmányos elvek teljes arzenáljára támaszkodó radikális megoldást indokoljon.
